Sahin-Tóth Péter Történettudományi Alapítvány Sahin-Tóth Péter Pályázat Díjazottak Kuratórium Kapcsolat Támogatók Sahin-Tóth Péter Történettudományi Alapítvány

1124 Budapest, Korompai u. 21-23/C          +36 1 319 0855            sahin.cs@t-online.hu

- Sahin-Tóth Péter pályája

- Sahin-Tóth Péter ösztöndíjai

- Szilágyi Márton: Sahin-Tóth Péter halálára

- H.Balázs Éva: Búcsú Sahin-Tóth Pétertől (Rubicon 2004/11, pdf., 1Mb.)

- Robert Sauzet: In Memoriam Peter Sahin-Toth

(Journal de la Renaissance III/2005, pdf., 2Mb., francia nyelven)


Sahin-Tóth Péter halálára


 Túl vagyunk már ugyan a gyász első döbbenetén, de mégis hihetetlennek tűnik leírni a hírt a maga kopár, tényszerű valóságában: Sahin-Tóth Péter történész, az ELTE Bölcsészkarának adjunktusa 2004. október 19-én, nagyjából egy hónappal 39. születésnapja előtt, váratlanul elhunyt.

 A temetés óta eltelt két hónap sem volt elegendő annak érzelmi és tudati feldolgozásához, mi is távozott vele. Személyében egy nagytudású,  felkészült tudóst is elveszítettünk - s a nekrológ-írás tradíciói ilyenkor kezünkre játszanak, hiszen a tudományos pálya legfontosabb állomásainak felsorolásával az ember elfojthatja saját, állandó előtolakvó megilletődöttségét is. Ezúttal azonban ez utóbbi, látszólag személytelen formát nem is tudnám alkalmazni: Péter a barátom volt, húsz éve ismertük egymást s álltunk szinte napi kapcsolatban, amikor halála előtt utoljára telefonon beszéltünk, akkor is arra készültünk, hogy a hét végén végre leülünk beszélgetni. Saját magam tehát mást és többet is veszítettem vele, mint egy nagyszerű történészt; de visszagondolva közös egyetemi éveinkre és fiatal férfikorunkra, sokkal inkább az tolul fel bennem, milyen sokat is kaptam ettől a barátságtól.

 Sahin-Tóth Péter - amikor egyetemi előfelvételisként, katonáskodásunk helyszínére, a nagykanizsai laktanyába indulván megismerkedtünk, még csak egyszerűen Tóth Péter - a budapesti Táncsics Ginmáziumban érettségizett, s OKTV-győztesként, felvételi nélkül került be az ELTE történelem szakára, másik szaknak a franciát választván. Nyelvszakosok esetében olykor nehéz eldönteni, miért döntenek egyik vagy másik nyelv mellett: az ő esetében kezdettől az volt a benyomásom, hogy feltehetőleg nem is ő választotta a franciát, hanem inkább a francia nyelv szemelte ki őt magának, olyannyira lényeginek tűnt azonossága ezzel a kultúrával és mentalitással. Számára nem volt esetleges a két szak kiválasztása sem: kezdettől egymást átható és gazdagító módon fogta fel a történelemnek és a francia kultúrának a kapcsolatát. Már a nagykanizsai laktanya intellektuálisan meglehetősen sivár környezetében folytatott beszélgetéseinkből is nyilvánvaló volt, hogy számára e két szak voltaképpen  egységet képez. Ugyancsak már itt - többek között mezőgazdasági munkára kirendelt katonákként a császártöltési szőlőben - sokat beszélgettünk arról, ami őt kezdettől erősen foglalkoztatta, s amihez aztán történészként is visszatalált: a koraújkornak, azon belül vallási reformoknak, a reformációnak és a katolikus reformnak a kérdéseiről.

 Péter - hadd nevezzem így, ahogyan mindig szólítottam - azon nagyon ritka hallgatók közé tartozott, akik úgy érkeznek az egyetemre, hogy pontosan tudják, mire vannak hivatva, s az egyetemet azon közegnek tekintik, ahol felvértezhetik magukat az ehhez szükséges ismeretekkel. Neki sem kellett keresnie magát és a helyét: rendkívül sok mindent tudott már, de megvolt benne az alázat és a szorgalom, hogy mindazt, ami másoktól megtanulható, megértse és elfogadja. A történelem szakon öt évig közösen választottunk előadásokat és szemináriumokat - senki más nem volt az évfolyamtársaim között, akivel ennyi közös órán vettem részt -, s ezért tudom: sosem hivalkodó szellemi jelenlétével és megjegyzéseivel már hallgatóként is része volt egy-egy kurzus sikerének. Feltehetőleg ezért tudok például úgy visszagondolni még a közösen abszolvált ideológiai tárgyra, a tudományos szocializmusra is, mint amely nem volt teljesen haszontalan, mert ott, azon a kis létszámú szemináriumon vele lehetett megbeszélni a kijelölt, s egyébként tőlünk igencsak távolálló olvasmányokat...

 Péter ideális tanítvány volt, de ahhoz, hogy valaki tartós és maradandó hatást gyakoroljon rá, imponáló és példaértékű felkészültség kívántatott; tudom, hogy milyen hosszan és szívesen látogatta Komoróczy Géza különböző kurzusait, hogy mennyire nagyra becsülte a Bak Borbálától tanultakat, s a sort még lehetne folytatni - a legjelentősebb hatással azonban kétségtelenül H. Balázs Éva volt rá. Személyiségének legalább annyit köszönhetett, mint amennyit szakmailag gazdagodott az óráin; s hogy ez, a formális kereteken jóval túllépő tanítványi-mesteri viszony mennyire kölcsönös nagyrabecsülést jelentett, azt megrázó módon mutatja a professzorasszony Sahin-Tóth Péterről írott nekrológja  (Rubicon, 2004/11, 82.). Péter megértette azt, amit H. Balázs Éva oly annyira fontosnak tartott és olyan erővel sugalmazott a tanítványainak: a magyar történelmet az egyetemes történeti összefüggésekbe integrálva kell értelmezni, ezáltal adván meg a nemzetközi távlatot is saját múltunknak, s ezáltal értetvén meg a külhoni történész-szakmával is, hogy a magyar történelem tanulmányozása nem nélkülözhető Európa közös múltjának megértéséhez. Ebben a felismerésben teljesedhetett ki Péter eredeti törekvése, a történelem kutatásának és a francia kultúra megértésének egységes felfogása; szakdolgozati témaválasztása, Sully Európa-tervének feldolgozása is ebbe az irányba mutatott. A továbbiakban - leszámítva egy rövidebb, levéltári anyaggyűjtést jelentő kitérőt, amellyel professzora ösztönzésére és az iránta való tiszteletből, megpróbált XVIII. századi témával foglalkozni - ez az irány maradt érdeklődése középpontjában: rövidesen rátalált a tizenötéves háborúban a magyar hadszíntéren katonáskodó lotaringiaiak és franciák problematikájára, s ezzel egy olyan témára, amellyel a magyar és francia történelem kutatását szervesen össze tudta kapcsolni. 1990-ben lezárt magyarországi egyetemi tanulmányait posztgraduális formában több ösztöndíjjal is ki tudta egészíteni Franciaországban, s ennek megkoronázása volt, hogy - miután itthon megszerezte a kisdoktori címet - PhD-fokozatot a francia minősítési rendszerben, a tours-i egyetemen kapott. Lenyűgöző és hatalmas anyagot átfogó disszertációját, amelyet 2002-ben Lille-ben adtak ki, eleve franciául gondolta végig és írta meg, vagyis kérdésfeltevéseiben és irányultságában ahhoz a francia tudományossághoz igazodva, amelyet munkájával megcélzott; így szervesen tudta bekapcsolni a magyar történetírás eredményeit, illetve a hazai és bécsi levéltári forrásokat a nemzetközi történetírás hagyományaiba. Nem csoda, hogy disszertációját már a megjelenése előtt, még kéziratos formában elkezdte idézni és hivatkozni a francia szakma. Előállt ilyenformán az a furcsa helyzet, hogy azt a történészt, aki magától értetődő természetességgel vállalta a közvetítő szerepet a hazai és a francia történészek között,  érdemének megfelelően inkább külföldön ismerték, s itthon csak a korszakkal foglalkozó szakemberek szűk köre volt tisztában Péter munkásságának igazi jelentőségével. A halál akkor szakította el szeretteitől és munkájától, amikor éppen a hídverés másik oldalához fogott volna hozzá: tanulmányok és monográfiák formájában magyar nyelven is megírni - újragondolni és megírni, nem egyszerűen saját francia munkáiból lefordítani - a magyar-francia viszony XVII. századi változatainak csak általa föltárt és ismert történetét. Ám még így is lenyűgöző, mi minden maradt utána: ő ugyan soha nem beszélt nekünk, barátainak sem készülőfélben lévő munkáinak részleteiről (mint ahogy külföldi elismertségéről, kapcsolatairól is szerényen hallgatott, s egy-egy elejtett megjegyzéséből sejthettünk csak meg valamit ebből), de most, halála után számba véve hátramaradt, s a közeljövőben kötetbe rendezendő tanulmányait, egy nagyjából 25 íves kötet arányai bontakoznak ki - franciául, magyarul és angolul megírt tanulmányok, amelyek nem egymás fordításai, hanem mindig  az adott nyelvhez és kultúrához igazodó feldolgozásai az adott történeti problémának.

 Péter kezdettől, azaz egyetemi hallgató korától arra törekedett (mondhatni, arra volt teremtve), hogy másokon segítsen - hirtelenjében fel sem tudnám sorolni, nekem, irodalomtörténészi munkáim során hányszor és mi mindenben volt segítségemre. Ebből a másokra figyelő, a saját érvényesülést mindig háttérbe szorító törekvésből nőtt ki az 1987-ben megindított Sic Itur Ad Astra is, amelynek alapításában és szerkesztésében társa lehettem, s amely folyóirat nem működhetett volna folyamatosan 17 éven keresztül, ha nincs az ő hozzáértése, tapintata és pedagógiai érzéke, amellyel az újabb szerkesztő-nemzedékek tagjait ki tudta választani. Önmagában már ez is hatalmas eredmény lenne: sajtótörténeti távlata van annak, hogy egy, az egyetemi hallgatók és fiatal, pályakezdő kutatók munkájára épülő történészfolyóirat ilyen sokáig életben tudott maradni az ELTE Bölcsészkarán. Soha nem hittük volna, hogy le lehet írni majd azt a mondatot: ez a folyóirat túléli egyik, bizonnyal legmeghatározóbb szerkesztőjét - mégis ez történt. Ez azonban szinte szimbolikus jelentőségű kijelentés: mert aligha ez az egyetlen, ami túlmutat Péter életén és tevékenységén, és itt marad velünk. A Sic Itur Ad Astra, amely Péter halálával kénytelen újabb korszakába lépni, önmaga létezésével is az ő emlékét viszi tovább, s ennél nagyobb felelőssége aligha lehet egy folyóiratnak.

 Péter teljes életet élt. Lehet nagyon rövidnek tartani azt a szűk 39 évet, amely neki itt a Földön osztályrészéül jutott, de ha életének tartamát nézzük, akkor azt kell mondanunk, ebbe az időbe olyan sok minden belefért (nem csak munka, hanem a család, szerelmek, barátok, élmények, utazások, filmek, zenék is), amely másoknak hosszabb periódus alatt is elérhetetlen. A szervezetében lappangó betegség, amelyről ő szerencsére nem tudott, s amely így nem bénította meg lendületét, olyan módon végzett vele, amely méltó volt hozzá: egy szakmai konferencián, saját előadása közben esett össze és veszítette el örökre eszméletét, szeme előtt utoljára egy olyan történészi közönség villant fel, amelyet szeretett s amelyet teljes tehetségével gazdagítani akart, s egy olyan tevékenység közben sötétült el előtte a világ, amelyhez kivételes tehetsége volt: előadott, azaz tanított. Hogy utána mi játszódhatott le benne, csütörtöktől keddig, a halál bekövetkeztéig, az már a Teremtő előlünk jótékonyan eltakart titka: ekkor már számunkra, emberek számára megszólíthatatlan volt a tudata.

 Ha van par exellence történészi halál, akkor az övé olyan volt; s halála méltó volt az életéhez. Tiszta ember volt és igaz barát: s ezúttal nagyon szeretném, ha nem kongana üres közhelyként az oly sokszor leírt mondat, hogy emlékét megőrizzük. Bennem - s tudom, hogy nagyon sokakban - élni fog az által a szeretet által, amellyel rá egyedül gondolni lehet.

 Péter, Isten veled!

                     

Szilágyi Márton

Sahin-Tóth Péter pályája Bibliográfia